2014. július 19., szombat

Én is tanulok...

... a gyermekeimtől. Néha figyelem, elemzem őket magamban, és úgy érzem, engem ábrázolnak, ahogy Istennel szemben reagálok.

Édesapa egy kis pihenőhelyet készít a hatalmas diófán. (A játszótér részeként.) Az alapok már rögzítésre kerültek, de korlát híján még felügyelet nélkül nem lehet felmászni. Lemászni is csak édesapa-lifttel megengedett.
Máté fenn ül, apa lent kitárt karokkal várja és biztatja: -Gyere, hajolj előre, én megfoglak és leveszlek.
Máté erősen kételkedik, vacillál, engedjen-e az unszolásnak. Biztonságosabbnak látja, ha kapaszkodót keres, apa karjai nem ébresztenek benne hatalmas bizalmat. Nem meri átadni magát a hívogató szónak és karoknak. Vonakodik. Újra kapaszkodó után kutat, bizonytalankodik. Végül feladva minden ésszerűnek látszó elképzelését, apa karjaiba veti magát.
Ahogy figyelem, a Lélek tanít. Nem teszem én is ugyanezt Istennel szemben? Az Élő Isten hatalmas karjait tartja felém, várja, hogy átadjam magam Neki, életem, terveim. Nem érzem biztonságosnak, kapaszkodót keresek. Ebben a helyzetben csak a hit boldogul. Az elengedés, a teljes önátadás. A tudat, hogy életem az Isten tenyerébe helyezem. Ő megtart, Ő erős, Ő jót akar, Ő véd, "nem bűneink szerint bánik velünk." Szeretnék én is ilyen bizalommal lenni mennyei Édesapám felé.

Imola egy veszélyes szerszámot szorongat. El szeretnénk tőle venni, de hadakozik, ellenáll, visít, hogy ne fosszák meg a legizgalmasabbnak látszó játékszerétől. Hiába minden egyéb kínálgatása, neki az általa választott játék kell.
Így vagyunk mi is. Sokszor az általunk választott utak tűnnek a legoptimálisabbnak, legkedvesebbnek, amelyet semmilyen szóra sem vagyunk hajlandóak feladni. Amikor Isten látja a veszélyt, kínálja az Ő általa legjobbnak ítélt dolgokat, de mi hadakozunk, tiltakozunk, úgy érezzük, Isten megfoszt minden jótól, amelyet az élet adhat nekünk.
Nem hisszük el, hogy Isten minden helyzet fölött való, aki látja már előre a következményeket is, szeretne megkímélni, megóvni valami rossztól, rosszabbtól. Ő kínálja a legjobbat, a kérdés, hogy engedünk- e kezünk szorításán és elvesszük-e a kezéből az Ő ajándékait?

Máté dinoszauruszok rajzolásán fáradozik. Nem sikerül, így acsarkodik, veszekszik, követel, ...
Rekedtre sírja magát, aztán duzzogásra adja a fejét. Megsértődik, és úgy érzi, most anyát sikerül jól megbüntetni.
Nem ismerős? Kinek árt a legtöbbet, ha panaszkodunk, kételkedünk, aggodalmaskodunk, követelőzünk,...? Talán Isten mennyei trónját rengeti meg siránkozó hangunk?
(A hálaadásra is nekünk van szükségünk, nem az Úrnak-"hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat... a ti javatokra.)
A legjobb, ha felhagyunk ezekkel az ártó reakciókkal, és inkább meghallgatjuk az Isteni jó tanácsot.

Álljon itt néhány kép a nyári időtöltéseinkről:
Dávid öcsém is végzett az egyetemen (6. a sorban) Hála érte!

A nagy Nagy család
(A 9 testvérből 8-an rajta vagyunk)

Finom, füstölt sajt is készült házunk táján.

Imolánk

A homokozóban

Pancsolás a nagy melegben

1 megjegyzés:

  1. Szia, most egy kicsit meglepődtem, egy főiskolás évfolyamtársamat látom a képen: ESztert. Te a testvére vagy? Hű! És ha! Örülök, hogy oo-zol Te is.

    VálaszTörlés